20 évesen egy középfokú angol és egy felsőfokú német nyelvvizsgával a kezemben kezdtem el az egyetemet. Másodévtől már párhuzamosan végeztem az ipari termék- és formatervező, továbbá a faipari mérnök képzést. Később teljes munkaidős állás (termékmenedzser) mellett csináltam végig a mérnöktanári képzést és tanítottam matematikát, ill. németet napi 2-4 órában a hét 5 napján.
Módszeresen tanítottam, követeltem, miközben minden tanítványom külön bánásmódot igényelt. Volt, aki tette a dolgát noszogatás nélkül, más csak ultimátumra dolgozott, volt, aki csak azután tudott figyelni, hogy kiadhatta magából a napi/heti felgyülemlett feszültséget – nem akadt, aki meghallgassa. Ahogy kezdtem rutint szerezni a tanításban, egyre jobban tudtam fókuszálni az egyénre is. Az érdeklődési körére, a gondolkodásmódjára, a motivációira, a nehézségeire, félelmeire, gátakra és a saját megoldási lehetőségeire: rá, magára, az emberre. Szép lassan kirajzolódott előttem egy olyan perspektíva, ami már nem pusztán a tananyag átadását célozza meg.
Hosszú utat jártam be: sehol annyit nem tanultam az emberekről, mint tanítás közben. Az első óráimon nem akartam tudni, ki ül velem szemben. Eszközként tekintettem magamra, ami kizárólag a tananyag jobb megértését hivatott szolgálni. Nem akartam magamból semmi személyeset megmutatni, cserébe a másikból sem akartam látni semmit. Utópia - vagy inkább disztópia. Innét jutottam el a coaching szemléletű tanításig - még ha nem is volt tudatos, hogy amit tanításként csináltam, az már részben coaching.
